Zenei tehetsége korán megmutatkozott, első zeneműveit hat évesen improvizálta, édesapja, Leopold Mozart pedig lejegyezte azokat. Leopold Mozart a salzburgi érseki udvar muzsikusa volt, mindent megtett annak érdekében, hogy fia minél alaposabb zenei képzésben részesüljön. Amint nyilvánvaló lett számára Wolfgang rendkívüli tehetsége, úgy érezte, hogy kötelessége azt megmutatni az embereknek. Ennek érdekében hosszú koncertkörutak egész sorát szervezte meg gyermekei számára, melyek során a csodagyerekek szinte a korabeli Európa valamennyi jelentős zenei és uralkodói központjába eljutottak. A fiatal Mozartnak így lehetősége nyílt megismernie a korabeli Itália, Párizs, London, Bécs zenei világát. Tizenegy évesen már egész estét betöltő vígoperát komponált, tizennégy évesen pedig megírta első opera seriáját.
Két itáliai utazásuk után apa és fia hosszabb időt töltött Salzburgban, majd miután az új érsek Hieronimo Colloredo nem engedélyezte az apa hosszabb időre való eltávozását, Mozart az édesanyjával indult utolsó nagy koncertkörútjára, amelynek során Párizsba utaztak. Útközben hosszabb időt töltöttek Mannheimben, ahol Mozart megismerte első nagy szerelmét, Aloysia Webert. Párizsban aztán nem sikerült állást találnia, ráadásul édesanyja megbetegedett és meghalt. Miután hazautazott, az érseki udvar muzsikusa lett. 1781-ben a müncheni városi színház felkérte, hogy komponáljon egy új operát a karneváli szezonra. Mozart elvállalta a feladatot, és megírta az Idomeneót, amely nagy sikert aratott. A bemutató után a városban töltötte az egész farsangi időszakot, majd rokonaihoz utazott Augsburgba. Innen rendelte magához az érsek Bécsbe. A császárvárosban Colloredo többször is megalázóan bánt Mozarttal, aki ezt nem hagyta szó nélkül. Végül úgy megsértette a főpapot, hogy szó szerint kidobták az érseki palotából Bécsben.
Mozart ekkor végleg szakított a salzburgi érseki udvarral. Bécsben telepedett le, ahol elsősorban tanításból tartotta el magát. 1782-ben feleségül vette Costanza Webert. Még ebben az évben bemutatásra került Szöktetés a szerájból című daljátéka, amely első komoly operasikere volt Bécsben. Közben apja megbékélt a Weber családdal, akikkel szemben a kezdettől fogva ellenszenvet érzett. Ennek eredményeképpen meghívta fiát és feleségét, hogy látogassák meg Salzburgban. A fiatal házaspár eleget is tett a kérésnek, majd ők hívták meg Leopoldot Bécsbe. Mozart közben hasztalan próbált szert tenni egy jól jövedelmező állásra. Összeismerkedett Haydnnal, akinek hat vonósnégyesét ajánlotta. 1786-ben megírta első közös operáját da Pontéval, a Figaro házasságát. A darab a szerzők elleni intrika miatt nem sokáig volt műsoron Bécsben, de Prágában nagy sikert aratott. A cseh főváros meg is hívta Mozartot, hogy személyesen vezényelje az opera néhány előadását a városban, illetve, hogy koncertezzen a városban. A prágai színház egy új operát is rendelt tőle. Nem sokkal Bécsbe való visszatérése után Mozart értesült édesapja haláláról, akinek nem utazott el a temetésére. 1787-ben a Don Giovannit óriási sikerrel mutatták be Prágában.
A Don Giovanni ezután Bécsben is nagy sikert aratott, amelynek következtében II. József új operamegbízást adott a zeneszerzőnek. Ennek az eredménye az 1790-ben bemutatott Cosi fan tutte lett. Még ebben az évben meghalt a császár. Utódja, II. Lipót nem hívta meg Mozartot a koronázási ünnepségeire, de a zeneszerző saját szakállára mégis elutazott arra Frankfurtba. Mivel nem tudta magára vonni az uralkodó figyelmét, végül csalódottan utazott haza. Közben egyre többet betegeskedett. Nem sokkal Bécsbe való visszatérése után Emmanuel Schikaneder színházigazgató rendelt tőle egy új operát, aminek ő maga írta a librettóját. Közben Prágából is felkérést kapott: operát rendeltek tőle II. Lipót cseh királlyá koronázására. Mozart eleget tett a kérésnek, minden más munkáját félbe hagyva megkomponálta a Titus kegyelmét, amely szép sikert aratott. Nem sokkal utolsó operája, A varázsfuvola bemutatója után, ágynak esett. Egy rövid időre aztán jobban lett, de 1791. november 20. után már nem volt képes elhagynia otthonát. December 6-án hajnali egy óra körül hunyt el.

vissza a lap tetejére

C-DÚR ZONGORAVERSENY, KV. 467.

A darab 1785 márciusában keletkezett, közvetlenül a d-moll zongoraverseny után. A két kompozíció számos vonásában rokon is egymással, bár a C-dúr darab — hangneménél fogva — könnyedebbnek, világosabbnak tűnik. Sima, társalgó modorának mélyéről azonban fel-felbukkannak drámai, sőt olykor tragikus hangú részletek. A zenei szerkezet kidolgozása, formai megoldása a Haydnnak ajánlott vonósnégyes-sorozatra utal, amelyet Mozart ez idő tájt fejezett be. Az első tételt a Viotti-hegedűversenyek jellegzetes indulóhangja uralja. A szerenád hangulatú lassú tételben a szólóhangszer lemond a kápráztató szellemességről és meghitt párbeszédet folytat a zenekarral. Gyakran beéri egyetlen szólam nemes kifejezésű daliamával. A tétel befejezésénél a közismert „kalaplengetés” rezignált mozdulata int megható búcsút. A finálé vérbő, egészséges vidámsága megint vígoperai fogantatásra utal. Zenekar és szólóhangszer humoros felelgetős játékot űz, szócsatájuk ötletes fordulatokban, csattanós riposztokban gazdag.

Hamburgban született, ahol apja kocsmai zenész, majd a városi zenekar nagybőgőse volt. Brahms mint csodagyermek már igen korán feltűnt zongoraművészi képességeivel, majd Marxsen irányításával zeneszerzést is tanult. A család anyagi helyzete azonban igen szűkös volt, ezért különféle matrózkocsmákban zongorázott. Életében döntő változást jelentett a magyar hegedűvirtuóz, Reményi Ede, akinek 1853-ban zongorakísérője lett. Másik jótevője ugyancsak világhírű magyar hegedűművész volt, Joachim József, akinek révén Liszttel és Schumann-nal került kapcsolatba. Első műveit Schumann-nak mutatta meg, aki a Neue Zeitschrift für Musik hasábjain lelkes cikket írt a fiatal zeneszerzőről „Neue Bahnen” (Új utak) címmel. Érthető, milyen nagy megrázkódtatást jelentett Brahms számára Schumann hamarosan bekövetkező halála (1854-ben az ő kedvéért költözött Düsseldorfba!). Egy életre szóló mély barátság fűzte a zeneköltő feleségéhez, Clara Wieck-hez is. 1857—59 között Detmoldban udvari muzsikusként működött, majd 1862-től haláláig Bécs lett az otthona. Itt különféle társadalmi tisztségeket viselt részben a Singakademie, részben a Gesellschaft der Musikfreunde keretében, elsősorban azonban komponált, amit a Simrock kiadócéggel kötött előnyös szerződése — teljes anyagi függetlenség biztosításával — tett lehetővé számára.
A maga idejében — Liszt, Wagner forradalmi jelentőségű újításai mellett — Brahms nem számított haladó művésznek. Míg mások a „jövő zenéjét” írták, ő tudatosan fordult a német barokk zene hagyományai felé, és a hangszerelés legnagyszerűbb vívmányainak korában szándékosan archaizált zenekari szólamainak orgonaszerű, súlyos, olykor nehézkes felrakásával. Ugyanakkor rendelkezett a harmóniáknak és dallamfordulatoknak azzal a szín- és fényhatásával, azzal az érzékenységével is, amely szinte már utódainak, az impresszionistáknak sajátja. Napjainkban talán soha nem látott népszerűséget ért el Brahms zenéje; szimfóniái és versenyművei éppoly állandó műsorszámai a hangversenyeknek, mint kamaramuzsikája, zongoraművei és megkapó szépségű dalai.

Brahms ötven éves volt, amikor harmadik szimfóniáját 1883-ban befejezte. A művet — akárcsak a II. szimfóniát — Richter János mutatta be a Bécsi Filharmonikusokkal.
A mű érett mester alkotása: monumentális versenyművei, kamarazenéjének java része, zongoraműveinek kimagasló opuszai ekkor már készen álltak. Az F-dúr szimfónia mintegy középutat jelent az előző, II. szimfónia pasztorális derűje és az utána következő IV. szimfónia archaizáló komolysága között. Az első tétel legjelentősebb része a szonátatétel expozíciója, amely megismerteti a hallgatót a nagyvonalúan felépített témákkal. A kombinatív munkára hivatott kidolgozási szakasz ebben a műben szerényebb helyet foglal el. A bevezetésben felhangzó tematika biztosítja az egész mű motivikus egységét, és a fináléban ismét jelentős szerepet játszik. A második tétel idilli hangulatáról Clara Schumann-nak írt levelében vall a komponista: „…Itt meglesem a kis erdei kápolnában imádkozókat, a patak folyását, a bogarak és szúnyogok játékát — olyan szenvedélyes susogás van körülöttem, hogy úgy érzem, a természet valamennyi gyönyörűsége behálózott…” A harmadik tétel egyike azoknak a mosolytalan scherzóknak, amelyeknek a tréfához már semmi közük. Táncos jellege inkább különös természeti lények játékára utal, mint emberek mulatságára. A zárótétel tulajdonképpen az egész mű súlypontja: oly gazdag a mondanivalóban és a drámaiságban, hogy Joachim határozott programot (Hero és Leander történetének feldolgozását) vélt benne felismerni.